11. rész: David terve

- Kérlek, ne sírj.

- Akkor mond el mi van vele.

- Nem mondhatom el. Megvan az oka, miért nem mondta el senkinek sem. Beszélnetek kell.

-  De nem akar beszélni velem.

-  Ebben tévedsz, nagyon hiányzol neki, csak most őrlődik, de nem mondhatok többet.

-  Hiányzom neki? És ezt mondta neked?

- Igen, mondta. Nagyon hiányzol neki.

- Mikor tudnék személyesen beszélni vele?

- Holnap este gyere el a Lurdy Házhoz. 9 órára itt tudsz lenni?

- Megoldom.

- Lemegyek elébed, felkísérlek a szobánkba, a fiúkkal pedig megbeszélem, hogy kettesben tudjatok maradni.

- Köszönöm.

- Nincs mit.

- Holnap 9-kor találkozunk.

- Szia.

Sok minden megfordult fejemben. Nem tudom elképzelni mi lehet olyan komoly változás az életében ami ennyire megváltoztatja, főleg hogy kihat a barátságunkra. Miért mondta nekem, hogy nem biztos barátságunkban? Tettem valamit? Rájött mit érzek iránta és ez megijeszti? Holnap ha rákérdez, mit mondhatnék neki? Nagyon erős kísértés fogott el, hogy felhívjam. A telefont már a kezemben fogtam, az ágyam szélére ültem. Kikerestem a telefonszámát a listából és az néztem, nem tudtam eldönteni mit tegyek, nem voltam biztos benne mit is akarok, mert ha biztos lettem volna benne, csak a négyes gombot kellett volna megnyomnom, hiszen bevan állítva gyorshívásra. Végül lezártam a telefont és leraktam magam mellé. Elmentem fürdeni, mire fejeztem, Viki már aludt, így nem tudtam megosztani vele az örömömet, de talán nem is baj, mert ő úgysem repesne a hírnek és csak lehangolna.

Reggel szakadt az eső, esernyővel rohantunk az autómhoz, de pehhünkre nem indult.

- Azt hiszem lemerült az aksi, de nem is tudok kit megkérni, hogy bebikázzunk. Minden ismerősöm elment már dolgozni.

- Most mi lesz? Egy óra múlva bent kell lennünk, nem késhetünk. - aggódott Viki.

- Sebaj, ha szedjük lábainkat, beérhetünk, úgyis kellemes az idő, az eső pedig enyhülni látszik. - az ablakon keresztül figyeltük az égboltot.

- Valóban. Lehet, hogy 10 perc múlva már nem is esik. - megfogtuk esernyőnket és elindultunk.

Már az úton is megállt a víz, olyan nagy mennyiség leesett, nem volt ideje lefolyni a csatornákba, az autók lassan tudtak csak haladni és még így is nagyon nagy sávban felcsapkodták a vizet. Körülbelül még tizenöt percig esett. A járdán is állt a víz, kerülgetnünk kellett, hogy ne ázzon át a cipőnk. Szerencsére oda értünk időben. A portán szóltak, hogy most is a konferencia terembe kell mennünk.

Megérkezett Szonja, izgatottan vártuk döntését.

- Sziasztok lányok. Nehezen tudtam döntést hozni, mindannyian jók lennétek, de lekellet szűkítenem a kört. Nem is húzom tovább, akkor mondanám a neveket:

Horvát Kata

Németh Noémi

Szekeres Sarolta

Bíró Viktória

Kószó Dorina

Alexa Szelena

Farkas Réka

Lepár Renáta

Nem hittem fülemnek, ahogy meghallottam a nevünket. Nagyon boldogok voltunk, mindenki majd kicsattant a boldogságtól.

- Viki, jól hallottam?

- Igen, jól. - megfogta kezem és megszorította.

- Nagyon szépen köszönöm a többi lánynak a részvételt. Akik nem hallották nevüket, legyenek szívesek elhagyni a termet. - kimentek a teremből, majd folytatta mondanivalóját.

- Nektek van egy nagyon jó hírem,  lesz egy bemutatótok a jövőhét folyamán, de ennél van egy jobb is, a következő Párizsban lesz, pár héten belül.

- Hú. - összhangban örültünk.

- Ezentúl, ha szükségünk lesz rátok, elkérünk innen benneteket, tehát nem veszítitek el az itteni munkátokat sem. A szerződések pár napon belül készen lesznek. Bármi hírünk van felétek, telefonon értesítünk benneteket. A mai napra ennyi, haza is mehettek.

Felálltunk és elindultunk kifelé, oda jött hozzám Renáta.

- Mi történt, hogy ilyen ázottan jöttetek be?

- A kocsim makacskodott, úgy gondolta, vesz ki egy szabadnapot.

- Nafene. - mosolygott.

- Hazaviszlek benneteket, ha gondoljátok.

- Megköszönnénk.

- Jó, akkor gyertek.

Renátának Peugeot-ja van, mindig is nagy kedvencem volt ez az autómárka.

- Egyszer ha sok pénzem lesz, én is veszek egy világoskék Peugeot 307-es cabriot.

- Ha sok bemutatóra kell mennünk, akkor egy éven belül lehet, hogy bírsz is venni egyet.

- Jó lenne. - mosolyba borult arcom.

- Köszi a fuvart. Bejössz egy kicsit?

- Most nem, majd legközelebb, sietnem kell.

- Jó, de akkor, majd megünnepeljük a jó híreket. Egy olyan alkalommal, amikor nem hajtasz. Eljössz ide autóval, elmegyünk bulizni taxival, és utána itt alszol, nem engedlek olyan hosszú útra egyedül még taxival sem. 

- Ez megbeszéltük Drágáim. Sziasztok.

- Szia. - intettünk neki.

- Olyan messze lakik?

- Messze, mogyoródi, azt hiszem huszonöt kilométerre van a belvárostól.

- Értem, akkor valóban aludjon itt.

- Jöhet vacsorára párolt csirkemell és uborkasaláta?

- Ez jó ötlet.

Nekiálltam a  vacsorát készíteni, Viki pedig a nappalit takarításával foglalta le magát. Azon gondolkodtam elmondjam-e Vikinek vacsora közben mire is készülök? Muszáj lesz, mert nem tudom mit is mondhatnék neki hova készülök menni este nyolc óra után. Mit kapok én tőle! Bármi is történik, a szívemnek nem parancsolhatok! Lesz ami lesz, elmondom neki. Tudom, hogy szereti ő a maga módján Samet, csak nem akarja, hogy szenvedjek tovább. Ilyen az igazi barát, aki megpróbál megóvni mindentől.

Megterítettem az asztalt, beszóltam Vikinek, hogy jöjjön, ő ekkor már az én szobámat porszívózta, nem hallotta hangomat, oda mentem mögé és kikapcsoltam a porszívót.

- Mi a franc? - mérgelődni kezdett. Megfordult, ekkor vett csak észre.

- Ja, te voltál? Az hittem már megint kicsúszott a konnektorból a kábel.

- Én voltam. Jöttem szólni, hogy gyere vacsorázni, de nem hallottad hangomat.

- Ez jó hír, már nagyon éhes vagyok, a takarítás várhat még egy kicsit.

- Kilenc órára megyek Samhez.

- Samhez? Beszéltetek? - szúrós tekintettel nézett rám.

- Nem tudja, hogy megyek.

- Nem mondok én semmit, te tudod mit miért teszel. Azt is megértem ennyi idő után nem akarod elveszíteni. Bárhogy is, de ezt jó tudni, mert remélem a mi barátságunkért is küzdenél, ha egyszer valami rosszul sülne el.

- Ez nem kérdés.

- Kíváncsi vagyok a magyarázatára, mi lehet olyan nyomós ok, hogy ennyire távolságtartó lett.

- Nem tudom mi lehet, de egyre jobban azt érzem, valami nagyon fontos lehet. Lassan indulnom kell.

- Nincs kedvem egyedül lenni, felhívom Jamest ha ráér, átmegyek hozzá.

- Jól teszed.

- Készülődj el, lekísérlek az autóhoz, majd utána felhívom.

Felvettem egy fehér farmert, fekete blúzt és egy fehér kabátot. Lementünk az autóhoz. Elbúcsúztunk, sok szerencsét kívánt. Bekötöttem a biztonsági övet, felnéztem, Viki ekkor már háttal állt nekem, ment az épület felé, a telefonját a fülénél tartotta. Eldöntöttem felhívom Davidet és szólok neki, hogy indulok.

- Szia. Most indulok tizenöt perc múlva ott leszek.

- Rendben, indulok le elébed.

Nem akartam gondolkozni, úgy voltam vele, jöjjön aminek jönnie kell. Bekapcsoltam a rádiót és azt hallgattam, csupa jó pörgős számok mentek benne. Kerestem a közelben egy parkolót és onnan elsétáltam a Lurdy Házig, David nagy mosollyal várt rám. Míg oda nem értem, azon gondolkodtam hányszor okozott nekem boldog perceket, én pedig még nem is adtam neki semmit cserébe, nem mintha olyannak ismertem volna meg, aki el is várja, de akkor is ki kell találnom neki valamit, törhetem a fejem egy jó ideig, mi is lesz a megfelelő ajándék számára.

- Szia Szeli.

- Szia.

- Gyere siessünk, felfog neki tűnni, hogy mindenki lelépett.

- A többiek hova mentek?

- Ahogy hívtál, intettem nekik, megbeszéltem velük előre, ez lesz a jel, ha menni kell.  Mindenki kitalált egy kifogást. Rögtön jövök ....

- Hova mentek?

- Megvárnak és elmegyünk egyet mozizni. Lesz elég időtök beszélni.

- Hálás vagyok nektek, de főleg neked.

- Nincs miért.

Oda értünk a szoba elé, akkor ijedtem meg igazán, tudatosult bennem ha nem tudjuk megbeszélni a gondjainkat most látom utoljára.

- Én megyek, de egy üzenetet küldj majd.

- Küldök.

Megvártam hogy elmenjen, addig is vettem magamon erőt. Bekopogtam.

- Gyere be. - kaptam a választ. Benyitottam, ő épp a kanapén ült, a laptop az ölében volt, becsuktam magam mögött az ajtót, de szemeimet nem tudtam levenni róla.

- Szia. - felnézett, azt hiszem nem akart hinni fülének és szemének. A gépet csak úgy ledobta maga mellé, felállt és lassú léptekkel megindult felém, a szemei csillogtak, a számomra oly kedves mosolya újra ott volt arcán. Szótlanul álltam, odaért hozzám, átölelt, de úgy, ahogyan talán még sohasem. A bal kezét a hátam közepéről felcsúsztatta a tarkómig, majd tovább haladva beletúrt a hajamba. Libabőrös lettem. A következő pillanatban felemelt a levegőbe, lerakott, elengedett, hátrébb lépet egy fél lépésnyit, felemelte jobb kezét, a tenyerét az arcomra helyezte és megsimította. Olyan érzés fogott el, mintha minden fájdalma elszállt volna, mondana sok mindent, de már nincs rá szükség.