1. rész: Viktória érkezése

Az utcán sétálva olyan érzések kerítettek fogságba, amelyeket azt hittem végre magam mögött tudtam hagyni, de ma rádöbbentem a keserű igazságra, tévedtem. A sötétség körülvett beborított mindent, fojtogatott a fájdalom, csak egy érzés egy gondolat járt a fejemben, sokszor félve járok-kelek az utcán, de most semmi nem tudott érdekelni, még a különös hangok sem, melyek a sötétségből kiszűrődtek, csak az a bizonyos gondolat, ami csak úgy fojtogatott, már alig kaptam levegőt, szorítottam vissza magamban mindent, nagyokat nyeltem, szívem szerint üvöltöttem volna, könnybe borultak szemeim, még homályosabbá vált az egész világ, nem hagy a gondolat, ma ismét láttam őt. Ma, ennyi idő után.

Délután hazaértem a munkából, a fogas mellé leraktam a táskámat, a kabátomat felakasztottam, siettem a mosdóba egy kicsit felfrissítettem arcomat, már éhes voltam gondoltam csinálok egy kis kínai kaját, hisz elég gyorsan készen van és egészséges, odaraktam a rizst főni. Közben valami fura. Ja persze! Felkapcsoltam a tévét, hisz az a napi rutinom, mindent tévé mellett csinálok. Felszeleteltem a csirkemellet, gombát és a hagymát. Mikor már oda raktam volna a hagymát dinsztelni, akkor jutott eszembe ma jön hozzám Viktória. Jaj te! Megfeledkezel a legjobb barátnődről? Döntöttem! Gyorsan vettem még ki húst, meleg vacsorával várom, akkor inkább bekapok egy pár falat bármit, amit a hűtőben találok. Kirántottam a hűtőből egy répát, pillanatok alatt a számba is tömtem, oda raktam egy csésze teát főni, persze csakis gyógytea jöhet szóba, hiszen nagyon nem szeretem a mű gyümölcsteákat. Amikor elkészült leültem az asztalhoz, az utolsó falat répát rágtam, egy kis cukrot raktam a teámba, egy kis energiát adjon a vacsoráig, kavargattam, hogy elolvadjon a cukor, mikor felkaptam a fejem egy hangra. Az ő hangja! Mi? Ezt, nem értem! Gyorsan a tévére néztem. Ez ő! A távirányító után kapkodtam, ami ott volt az asztalon egy könyvben könyvjelzőként elhelyezve, hát most valahogy nem tudott érdekelni, a könyvem becsukódott, azt sem tudom majd hol tartok vele. Hangosítottam a tévén. Igen ez ő. Életem nagy szerelme Sam,  nem tudtam a közelében maradni, így felköltöztem Budapestre.

Elcsaptam a tévét, az asztalra könyököltem és a fejemet fogtam, nem tudom mennyit ülhettem ott szótlanul, az asztalt bámulva magam előtt. Egyszer csak felkaptam a fejem ott hagytam a teám ami már valószínűleg kővé dermedt, lekaptam a fogasról a kabátomat és kirohantam, még az ajtót sem zártam be magma mögött. Az emberek között úgy jártam mint egy zombi és egy acélember keveréke. Az izmaim megfeszültek a kezeim ökölbe szorítottam zsebeimben elrejtve, hogy ne lássa senki, agyilag pedig mint egy zombi, senkit nem ismertem meg, hiszen a fejemet erősen a járda felé szegeztem. Lesétáltam a Duna-partig, leültem egy padra és csak a vizet néztem meredten, a gondolatok pedig csak úgy cikáztak fejemben. Egyszer csak beugrott, jaj te! Felugrottam a padról. Hangosan csak ennyit mondtam. Viki. Kikel mennem elébe a pályaudvarra. Szaladtam hazáig, gyorsan berohantam az autó kulcsért, és már mentem is elébe. Erősen próbálkoztam, hogy ne lépjem túl a sebességkorlátozást. Ennyit a meleg kajáról! Állhatok neki csinálni amint haza érünk.

Szaladtam elébe, nagy vigyorral az arcomon, nem volt nehéz kivernem egy kicsit a gondolataimból Samet. Drága barátnőm szőke haja csak úgy ragyogott a tömegben, átöleltük szorosan egymást, hiszen már négy hónapja nem találkoztunk személyesen, amióta felköltöztem, de most itt lesz velem egy hétig és ha megtetszik neki a nagyváros sürgő-forgó élete, az is lehet, hogy itt marad és lakótársak leszünk, de ez még a jövő titka, arra kért ne éljem bele magam. Egész úton hazafelé az ablakon keresztül figyelte a kivilágított várost, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elaludt az én Vikim, biztos fárasztó volt neki az utazást, próbáltam óvatosan bevenni a kanyarokat, nehogy felébredjen, főleg nehogy lecsússzon a keze és beüsse a fejét az ablakba, mert a kezén támaszkodva aludt el. A lakás elé érkeztünk megsimogattam a vállát és lágy hanggal próbáltam ébreszteni.

- Viki, megérkeztünk. - kis aprócska szemeivel rám nézett.

- Igen? Ne haragudj, hogy elaludtam.

- Ugyan semmi baj. Menjünk fel.

Felsétáltunk a lépcsőn, 2. emelet 6. szobában lakom.

- Te nyugodtan tusolj le és aludj egy kicsit, a pakolás ráér akár holnap is, én elkészítem a vacsorát.

- Annyira szeretlek Szeli. - közben egy puszit nyomott az arcomra.

- Én is. – csak mosolyogtam, pedig a szívem belül sírt. Nagyon hiányzott a közelsége, de talán itt marad velem.

Viki így is tett ahogy javasoltam neki. Én pedig nekiálltam a vacsorát készíteni már nagyon későre járt az idő mire készen lettem. Szépen megterítettem az asztalt, persze, hogy a kedvenc tányéralátétem is felkerült az asztalra, rózsaszín kínai evőpálcikákból készült alátét és a fehér alapon fekete virágmintás tányérok és fehér szalvéta. Meggyújtottam kettő illatos gyertyát is. Bementem a szobába, láttam, hogy milyen békésen alszik, úgy voltam vele belefér még egy fürdés is az időmbe. A hosszú barna hajamat felgumiztam, nem szerettem volna bevizesíteni. A meleg víz lágyan simogatta testemet, már öt perce tusolhattam, az egész fürdőszoba párában úszott. Egyik kedvenc lenge kék ruhámat kaptam magamra, a hajamat copfba felgumiztam, szeretem így viselni a hajam, mert még így is a hátam közepéig ér.

Felkeltettem Viktóriát, mosolyogva nyitotta ki szemét, megcsapta az orrát számára kedves illatok a vacsora illata és a gyertya borsmenta illata. Mosolyogva csak ennyit mondott.

- Ebben is egyezik ízlésünk.

Vacsorázni kezdtünk.

- Milyen az első benyomásod a városról?

- Nem sokat láttam belőle, de eddig tetszik. Gondolom felforgatjuk az állóvizet.

- Naná!

- Na és a fiúk? Van már valaki? Nem tudom elhinni, hogy még mindig nincs senki! Na, az igazat!

- Van egy-két rendesebb, akit megkedveltem, de semmi komoly, ahogy mondtam is. Te lennél az első aki megtudná, hidd már el. – elszomorodtam.

- Ja értem, már megint beletenyereltem a közepébe. Még mindig Sam ugye? – ő is elszomorodott.

- Valami olyasmi.

- Mikor beszéltetek?

- Körülbelül egy hete hívott.

- Mit mondott?

- Szokásos, sokat zenélnek, Andival minden oké.

- Bár tudná mit érzel iránta.

- Mit érnék el vele? Soha nem tudnék egy kapcsolatba belegázolni.

- Én azt hittem ti össze jöttök.

- Csak barátok vagyunk, ennyi.

- Szerintem ő nem csak barátként tekintett rád csak nem mert kezdeményezni, félt attól hogy elveszít.

- Így is elveszített... Te tudtad, hogy jelentkeztek az tehetségkutatóra?

- Igen. Kérlek ne haragudj, hogy nem szóltam. Otthon szinte mindenki eről beszél. Költözik fel, itt fog lakni a műsor ideje alatt.

- Akkor erről beszélt nekem, hogy van egy meglepetése, de ne faggassam.

- Valószínűleg. Engem is megkért, ne beszéljek erről senkinek, amíg nem megy le adásban. Téged pedig megakar lepni. Most már rájöttél magadtól, szóval nem titkolhatom tovább.

- És Andi?

- Andi otthon marad.

- Mikor költözik fel?

- Két napon belül.

- Fantasztikus! Menekülök előle ő meg jön utánam. Na jó nem úgy értettem, hanem…

- Jó, jó értem. Ne légy hülye észre fogja venni, hogy mi van, ha továbbra is elutasító leszel felé, nem vagy már tizenöt éves.

- Tudom, de nehéz. Amikor nem múlik a szüntelen fájdalom, mikor újra és újra látom egy más lány karjai között. Boldoggá tesz az hogy ő boldog, de magamra is kell gondolnom. Na de majd megyünk bulizunk, és kitudja. – mindketten nagy mosollyal és reménnyel tekintettünk egymásra.

- Dáviddal mi a helyzet?

- Szép volt, jó volt és ennyi, barátok maradunk. Lehet, hogy meglátogat bennünket, ha úgy döntök, hogy maradok.

- Az jó lenne. Szép három év után így elválni.

- Ugye?!

- Elálmosodtam, reggel mennem kell dolgozni. Hupsz, éjfél van. Nekem feküdnöm kell.

- Majd én lepakolok, irány aludni! Szép álmokat!

- Neked is. – egy puszit nyomtam az arcára és bementem lefeküdni, ahogy becsuktam a szemem szerintem el is aludtam.